Pető Klaudia a Szent Márton országos novellapályázaton a felső tagozatosok kategóriájában második helyezést ért el. A pályázat témája: Szent Márton szellemi hagyatéka – Az önzetlenség, a segíteni tudás és akarás szerepe életünkben. Klaudia alkotásának címe Magányos lelkek, mely bekerült a szakmai zsűri által összeállított könyvbe is.

A novellában két, a társadalom által kivetett fiatal véletlen találkozását és egymásra találását követhetjük figyelemmel.

It olvasható Klaudia remekműve:
Magányos lelkek
“A túlsúlyos, őszborostás férfi undorodva mért végig. Éreztem, ahogy az arcom a falhoz hasonló fehér tónusba sápad. A tarkómon hideg veríték gyűlt apró cseppekben. Az igazgató kissé oldalra döntötte a fejét, szürke, bozontos szemöldökét egy sóhaj kíséretében ráncolta össze. Most már szánakozó tekintettel meredt rám.
- Nos… Ön nem magyar állampolgár.
A torkomban eddig folyamatosan növekvő gombócot lenyeltem. Állkapcsom megfeszült, kreol barna kezeim görcsösen szorultak ökölbe az asztal alatt. Már nincs jelentősége mit teszek.
- Az irataim nem hazudnak – feleltem, majd a legangyalibb mosolyomat felvéve, ironikusan hozzátettem – és persze teljesen eredetiek…
A cégvezető arcára mély döbbenet ült, ezt kihasználva a kijárat felé siettem. Ismét egy elbaltázott állásinterjú.
A legközelebbi buszmegálló felé indulok, bár inkább a lábam visz, mint az eszem. Nem sikerült. Megint. A szülővárosom ahonnan eljöttem életet adott nekem, az ország amelybe élni jöttem pedig kitaszít és diszkréten, udvariasan kíván a pokolba. A váróba érve rápillantottam a menetrendre, majd a mellettem olvadozó hóember fejét egy könnyed mozdulattal lerúgtam. A rongálás nem old meg ugyan semmilyen problémát, de ez a csekély tombolás már javított az állapotomon.
A sofőr nem tudott jegyet adni, ezért az ellenőr minden kérdés nélkül zavart le a legközelebbi megállónál. Céltalanul bolyongtam ismeretlen utcákon, és betértem az első helyre, ahol a pénztárcám tartalma otthonra találhat.
A kocsmában mélabús hangulat uralkodott. Tömény alkohol szag töltötte be a levegőt és a tiltás ellenére kiérződött, hogy a kedves vásárlók gyakran gyújtanak rá egy-egy szál cigire. A kocsmáros ijedten nézett végig, mintha rám lenne írva a szíriai származásom és ez félelmet keltett benne. Szememmel végigpásztáztam a vendégkört. Mindenki társaságban volt, csak egy lány ült magányosan a kopott filmes poszterrel szemben. Ében fekete haja kócos, madárfészek szerű kontyban összefogva a feje búbján, szeme égkék színű, hosszú, dús pillákkal, felette gondosan formára szedett szemöldök. Sápadt kerekformájú arcán túlburjánztak a szeplők. Ajkai penge vékonyak. Feltóztam magam a mellette lévő bárszékre…
- Szörnyű látni, hogy ültél fel erre a székre. Meglátszik, hogy semmi tapasztalatod nincs.
Első látásra biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam.
- Miért te talán olyannyira törzsvendég vagy, hogy már saját technikád van a székreüléshez is? Vagy ez itt valami szabályhoz van kötve?
Csengő hangon elkuncogta magát.
- Tapasztalat. Több időt töltöttem itt, mint az iskolapadban. Az ember ennyi próbálgatás után azt is megtanulja a feneke melyik oldalára dőljön, hogy kényelmesebb legyen.
Az ölében pihenő táskából előkotort egy üveg átlátszó folyadékot és megitta.
Könnyedén leugrott az ülésről és átható szemeivel a kijárat felé kacsingatott.
- Nem jössz Dervis bég? Rágyújtanék odakint, de közben folytathatjuk ezt az érdekfeszítő eszmecserét.
– Nem vagyok török, ez eléggé látszik és a szemeim is páros számúak – tisztában vagyok vele, hogy erős akcentussal beszélek és a bőröm színe is sötétebb kissé, de az arab és a török nemzetiséget nem lehet összekeverni. Minden szóbeli csipkelődése ellenére követtem a vendéglőből kifelé.
Időközben az éjszaka átvette az uralmat a nappal felett és csak az utcalámpák pislákoló fénye rajzolta ki az égből lefelé szálingózó hópihéket. Önkéntelenül összébb húztam magamon a kabátot, de amikor meghallottam magam mellett szitkozódást bűntudatom támadt.
- Nem hiszem el, tavasz van és mégis ilyen borzalmasan hideg.
A cifra szavaktól mosolyra húzom a szám. A lányon csak egy vékony farmerkabát van. Annak ellenére, hogy még a nevét sem tudom, lehámozom magamról a bőrdzsekit és a hátára terítem. Szemben állok vele. A köztünk lévő távolság villanásszerűen szűnt meg.
- Hány éves vagy? – a kérdés kibukott a számon. Próbáltam megsaccolni a korát, de lehetetlen pontosan megmondani.
– 18 múltam.
Döbbenten felkaptam a fejem. Tekintetét makacsul a földre szegezte, cipője talpával a vékony hóréteget taposgatta séta közben. Ennyi idősen ilyen helyeken töltöd az idődet, nagyban iszol és talán még a cuccot is tolod?
– Tudom mire gondolsz most. Egy elkanászodott gyerek, aki lopja a pénzt otthonról, hogy dílereket keressen fel a saját igényei kielégítésére. De hadd mondjak egy mentséget- velem ellentétben ő nem emelte fel e hangját. Beismerés és szégyenérzet rejtőzött sorai mögött, semmi kifogás vagy ellentmondás.
– Mindenkinek megvan a maga drogja. Valaki betegesen sok zenét hallgat, valaki főz, kertészkedik, a munkába temetkezik, vagy épp illegális kábítószereket fogyaszt- Kézfejével letörölte a cseppeket. Száját remegve biggyesztette le – a szüleim meghaltak.
A mondatnak súlya volt. A levegő bennem rekedt és legszívesebben fejbe csaptam volna magam a legközelebbi hólapáttal. Átsuhant egy szomorkás mosoly az arcán- Ne vágj ilyen képet. Apám elméletileg még van. Gyakorlatilag viszont, ha a képek is számítanak, a halott anyámat többet látom, mint őt – keserű grimaszba torzult az arca, majd egy idő után megszólalt – de mindenkinek van egy története. A tiéd mi?
Halvány mosollyal a szám sarkában belekezdtem. Először nagyvonalakban, aztán minden apró részletet kihangsúlyozva, az „idegen országba kerültemtől”, a „kicsúsztam a társadalom pereméiget”, közben a lány kíváncsian a karomat szuggerálta, végül az utolsó mondatom végén elkapta a kezemet és maga felé fordítja.
– Mit jelent ez a tetoválás?
Szórakozottan felolvasom- Shoot the moon and if you miss you will still be among the stars. Les Brown a szerzője, lefordítva: Célozd meg a holdat, még, ha elhibázod is a csillagok között landolsz.
Elfátyolosodott a tekintete. Feltűnt, hogy harmadszorra sétálunk el ugyanaz előtt a pad előtt. Hirtelen sírni kezdett.
- A föld legostobább embere vagyok. Sosem panaszkodtam senkinek, erre egy olyan embernek kezdek el hisztizni a “sanyarú” sorsomról, aki sokkal rosszabbul járt mint én.
– Mesélek egy történetet – oldalra pillantottam mintha a múltba tekintenék vissza, közben a szemem sarkából őt néztem. Reméltem, hogy sikerül felvidítanom- A szalagavatómat egy galamb tette tönkre, aki épp a ruhámat célozta meg az ürítésével. -Félmosolyra húztam a szám, útját álltam, hogy egy pillanatra megálljon, majd a hüvelykujjammal elmorzsoltam az aprócska cseppet a szeme alatt – Így töröltem le, de ne aggódj nem ezzel az ujjal. Nevetve taszított el maga elől.-Fogadok az ilyen tapasztalatok miatt rajonganak érted a munkáltatok.
Irányt változtattunk és a legközelebbi kapualjban megálltunk.
– Sokkal többet érsz, mint a magadról alkotott képedben – vettem át a komoly hangnemet én is.
– Nem tudom mennyire van igazad, de azt igen, hogy rossz helyen kerestem eddig vigaszt.
Kezembe nyomta a kabátom, gyorsan megölelt, mintegy végszóként és határozott, légies léptekkel az ajtó felé indult. Utolsóként egy intéssel és egy magabiztos mosollyal zárta a találkozásunkat. A dzsekimet felvéve elmélázva indultam tovább. Közben az járt a fejemben, mennyire szürreális, hogy két idegen ember pillanatok alatt ki tud alakítani olyan kapcsolatot, amely túlmutat az előítéleteken. Hideg kezeimet a zsebembe csúsztattam, de a szokásos dolgok mellett egy számla akadt meg az ujjaim között. Egy telefonszám állt rajta. Kétkedőn megráztam a fejem, mosoly bujkált a szám sarkában.”
Felkészítő tanára: Bozzay Zoltán
Gratulálunk Klaudiának a kimagasló eredményhez!